Trója kincsei 


Hallottál már Heinrich Schliemannról? Nos, ő volt az, aki Homérosz leírását komolyan vette, hitt Trója létezésében és meg is találta. Hihetetlenül kalandos az életútja, véleményem szerint egy igazi 19. sz-i hős, példakép lehetne kitartásban, elszántságban, céltudatosságban.
Szegény sorban született 1822-ben, később nagy vagyont szerzett. Gyermekkorában nem tanulhatott, felnőttként saját erejéből 17 nyelvet sajátított el. Élete igazi sikerét érettebb korában érte el. Bebizonyította, amiben világszerte sokan kételkedtek: Homérosz elbeszélése a trójai háborúról igaz történet. Sivár gyermekkorában ragyogó színfoltot jelentettek azok a hideg téli esték, amelyeken a lelkész apa, gyermekei szórakoztatására részleteket mesélt a vak görög költő, Homérosz híres eposzából, az Íliászból. Homérosz az Íliászban elbeszéli, hogy a görögök egy faló építésével jártak túl a trójaiak eszén. Ma a trójai faló mása áll a romok között, amelyeket Heinrich Schliemann tárt fel, aki a költőre és nem az állítólagos szakemberekre hallgatott.
A gyerekek elragadtatva hallgatták a történeteket Hektór és Akhilleusz hőstetteiről, az emberek dolgaiba minduntalan beavatkozó istenek cselvetéseiről, és Helena szépségéről, aki miatt a görögök megostromolták Trója városát. Amikor Heinrich hétéves lett, apjától kapott egy képes világtörténelmet; a kisfiú nyomban az ókori Görögországot kereste meg benne. Soha többé nem felejtette el, amit látott. Schliemann szilárdan hitt abban, hogy az ő útját a sors irányítja. Így amikor később egy súlyos cikóriás hordót megemelve vért köhögött és ott kellett hagynia állását, meg volt győződve arról, hogy a hordónak köszönheti, hogy nem kell egy életen át a fűszerüzletben gürcölnie. Gyalog Hamburgba ment, ahol néhány nap alatt egyéves könyvelői tanfolyam anyagát sajátította el. Bizonyosra vette, hogy az 1840-es években az amerikai kontinensen több esélye lehet a meggazdagodásra, ezért eladta az óráját, és jegyet váltott egy Venezuelába induló hajóra.
A decemberi tomboló viharban a hajó elsüllyedt, a fiatalember ruhátlanul beesett a jeges vízbe, és ekkor ismét egy hordó került eléje. Órákon át kapaszkodott belé, míg végre észrevették és 13 másik túlélővel együtt kimentették a hajótatra. A hajótöröttek elvergődtek a holland partokhoz és ott derült ki, hogy az egyetlen poggyász, amely sértetlenül partra sodródott, Schliemanné volt, így holmija és papírjai megmaradtak. Megragadta a kínálkozó alkalmat, könyvelői állást vállalt Amszterdamban. Itt alakította ki az egész életére jellemző szívós munkastílusát, amellyel néhány évtized alatt hatalmas vagyonra tett szert. Közben teljesen magányos volt; föltette magában, hogy sem szórakozásra, sem nőkre nem költ, igénytelenül élt, minden szabadidejét arra szánta, hogy művelődjön és fejlessze elképesztően jó memóriáját. Alig több mint egy év alatt megtanult hollandul, angolul, franciául, spanyolul, olaszul és portugálul. Ilyen tudással már egy hatalmas import-export cég alkalmazta. Megtanult oroszul is, hogy levelezni tudjon azon a nyelven, amelyen még olvasni sem tudott más rajta kívül, ennek köszönhette, hogy 25 évesen ő lett a vállalat képviseletének vezetője Szentpétervárott. Most már annyit keresett, amennyiről egykor álmodni sem mert. Állandóan úton volt, megszállott módjára dolgozott, egy más életformáról álmodozott. Amikor egyik öccse, egy léha fiú kivándorolt Kaliforniába és az aranyláz idején kisebb vagyont szerzett, de meghalt, Schliemann elhatározta, hogy megszerzi az örökséget, és megnöveli vagyonát. New Yorkba hajózott, majd onnan Panamába. Akkoriban a szoroson csak öszvérháton lehetett átkelni, és az utazóra aligátorok, sárgaláz és gyilkos banditák veszélye leselkedett. Megérkezve Kaliforniába, Sacramentóba utazott, ahol kiderült, hogy öccsének társa megszökött az örökséggel. Schliemannt nem tántorította el a balszerencse, ott maradt, és aranyporral kezdett kereskedni. Kilenc hónap leforgása alatt átélte a szörnyű San-Francisco-i tűzvészt, kétszer is olyan sárgalázroham tört ki rajta, hogy majdnem belehalt, de mindelözben 400 ezer dollárt takarított meg. Talán azért, mert az amerikaiakat faragatlannak tartotta és a nőket nem találta vonzónak, úgy döntött, hogy visszatér Oroszországba. Ismét át kellet kelnie a Panama-szoroson, most kis híján odaveszett. Egyfolytában szakadt az eső, a felfogadott vezetők megszöktek, Schliemann és társai alig vánszorogtak előre. Iguana gyíkokat fogtak és nyersen megették őket, többen bele is haltak a vérhasba vagy a lázba. A társaság tagjai eltévedtek, éhhalál fenyegette őket, folyton egymás torkának ugrottak. Schliemann annyira tartott tőlük, hogy egyetlen éjszaka sem hunyta le a szemét, kezében tőrrel, pisztollyal őrizte aranyrúdjait és bankutalványait, pedig szörnyű fájdalmakat állt ki a lábán levő üszkös seb miatt. Túlélte ezt is. Szentpétervárott megnősült és ez a lépése újabb, 17 évig tartó szenvedést hozott. 1852 októberében vette el Jekatyerina Lisint, akiről az esküvő előtti napon azt írta, hogy „nagyon jó lelkű, egyszerű, okos és józan teremtés”. Ám Jekatyerina olyan hűvös és visszautasító volt, hogy a szenvedélyes férfit már-már tébolyba kergette. A nászéjszaka után néhány héttel megint csak a munkába vetette magát, újabb vagyont keresett ezúttal az indigókereskedelemmel. A boldogtalanul élő házaspárnak három gyereke született, de Schliemann csak az üzletnek élt; míg mások óvatosan intézték üzleti ügyeiket, ő spekulációba vágott és kockáztatott. A hét hat napján keményen dolgozott, vasárnap pedig szorgalmasan tanult görögül. Ujjongva mondta: – Mámorossá tesz ez a nyelv! – Nagyszerűen átvészelte az 1857-es nemzetközi pénzügyi válságot, és azt a szenvedélyt, amelyet házasságában nem talált meg, az utazásban élte ki. Elutazott álmai országaiba: Görögországba, Egyiptomba, Palesztinába, Indiába, Kínába és Japánba. Schliemann zaklatott és magányos volt, állandó elégedetlenség és kielégületlenség gyötörte, ám annyi pénze és szabad ideje volt, hogy fontolóra vehette életformájának többféle változtatását is. Gondolt arra, hogy minden idejét az írásnak szenteli, esetleg letelepszik egy kis farmon, vagy beiratkozik Párizsban a Sorbonne-ra. De aztán mégis újból az Egyesült Államokba ment, ahol megtudta, hogy Indiana államban új válási törvényt vezetnek be. Ez lesz a kiút házasságának kudarcából! Jövedelmező vállalkozásba fogott Indianapolisban a keményítőszakmában, s egy év múlva már amerikai állampolgár. Schliemann nagyon üresnek érezte életét. 1868 nyarán megint újabb ötlete támadt: régészettel fog foglalkozni. Elutazott Ithakába, ahol egy kicsi és meglehetősen amatőr expedíciót hozott létre azzal a céllal, hogy feltárja hőse, Odüsszeusz palotáját. Sikerült annyi ókori apró tárgyat összegyűjtenie, amellyel meggyőzte magát, hogy rábukkant Odüsszeusz és felesége, Pénelopé hálótermére. Ahogy az gyakran megesik, lelkesedésében olyan következtetésekre jutott, amelyek másokat nem győztek meg. Ezután a Konstantinápoly melletti síkságra utazott, ahol a hagyomány szerint Trója városa állt. Azon kevesek, akik hittek abban, hogy valóban létezett a Homérosz által megénekelt város, valószínűnek tartották, hogy Bunarbasi közelében lehetett, noha az Égei-tengertől 16 kilométerre feküdt. Az Íliász eseményei alapján Schliemann úgy vélte azonban, hogy a parthoz sokkal közelebb eső Hisszár-hegységben kell kezdenie a kutatást. A rá jellemző energiával és megszállottsággal ostromolta a török kormányt azzal a kéréssel, hogy engedélyezzék az ásatásokat. A munka azért annyira nem foglalta le Schliemannt, hogy ne gondolt volna élete örökös szomorúságára: arra, hogy nem találta meg az ő Pénelopéját. Indianapolisban beindította a válópert Jekatyerina ellen, és föltette magában, hogy ezúttal görög feleséget keres. Írt egy régi barátjának Athénbe, arra kérve, hogy küldje meg neki egy olyan ifjú hölgy fényképét, aki szép, értékeli Homérosz költészetét, szüksége van pénzre, és szeretni tudja azt a férfit, akit férjéül fogad. A barát egy athéni szövetkereskedő Sophia Engasztromenosz nevű 17 éves lányát ajánlotta neki. Első találkozásukkor a leendő férj a bájos leánytól megtudakolta, szívesen vállalkozna-e hosszú utazásra, tudja-e, mikor látogatott Athénbe Hadrianus császár, és el tudna-e mondani kívülről egy részt Homérosz egyik eposzából. Minden kérdésre megfelelt, ám az őszinte lány a következő kérdésre adott becsületes válaszával majdnem meghiúsította az eljegyzést. Amikor kettesben maradtak, Schliemann megkérdezte tőle, hogy miért akar feleségül menni hozzá. A lány azt felelte: – Azért mert a szüleim azt mondták, hogy maga gazdag – A sikeres pénzember napokon át megbántott kamaszfiú módjára duzzogott, de végül Sophiának sikerült megbékítenie. A lány megértő lelke és vele született bölcsessége tette a házasságukat szilárd, mély és tartós kapcsolattá. Schliemann első ásatása a Hisszár-hegységben balul ütött ki. Amikor találomra kiásatott néhány árkot, a helybeli tulajdonosok elkergették és a török kormányhivatalnál süket fülekre talál kérése, hogy hivatalosan engedélyezzék az ásatások folytatását. A következő években járta a hivatalokat, hogy megszerezze az engedélyt, közben hol jóváhagyással, hol anélkül folytatta az ásatást, időnként visszautazott Athénbe, hogy megvizsgálja a leleteket, amelyek sok fejtörést okoztak, és nem a várt eredményt hozták. Amikor munkásai csákányukat a homokos talajba mélyesztették, miközben ő és Sophia izgatottan lesték az eredményt, az esetek nagyobb részében csak néhány apróbb régi lelet került felszínre. Schliemann negyedik expedíciója sorsdöntőnek bizonyult. 1873. május 30-án, vagy akörül, Schliemann 10 ezer aranytárgyat talált, amelyekről úgy vélte, hogy Priamosz, az utolsó trójai király kincsei voltak. A török hivatalnokok és őrök kijátszásával sikerült a leletet átcsempésznie Görögországba, ahol Sophia rokonsága parasztházakban elrejtette az értékes ivóserlegeket, diadémokat, fülbevalókat és a többi kincset. Schliemann könyvet írt, amelyben a meglepett világ elé tárta a történteket, és a kétkedő tudósoknak bebizonyította, hogy Homérosz városa valóban létezett. A török kormány érthetmódon fel volt háborodva.
Mint várható volt, Schliemann nem tágított, és azzal érvelt, hogy ő mentette meg Trója kincseit a tolvaj őrök és tisztviselők elől. Miközben a törökök pert indítottak egy görög bíróságon, a Schliemann házaspár a legnagyobb lelki nyugalommal nekilátott egy újabb ásatásnak. Heinrich régóta hitt abban, hogy a tudósok tévednek a mükénéi királysírok helyét illetően.
A dombtetőn fekvő Mükéné jelentős város volt, itt uralkodott Agamemnon, Helena sógora. A tudósok feltételezték, hogy a fontos személyek sírjai valószínűleg a város külső falain túl fekszenek. Schliemannak viszont azt súgta az ösztöne, hogy inkább a belső falak mellett, a hírneves Oroszlánkapu közelében kell őket keresni. Igaza látványosan bebizonyosodott. A munkákat ellenőrző görög tisztviselők szeme láttára Schliemann és Sophia rátalált a sírokra, amelyek csodálatos szépségű arany temetkezési tárgyakat, egyebek között halotti maszkokat rejtettek.
Élete utolsó tíz évében Schliemann boldogan élt Sophiával és gyermekeikkel egy athéni házban, amelyet az általa feltárt palotákhoz hasonlatosra terveztetett. A tudósok még vitatkoztak a leletek fölött, de őt egész Európa ünnepelte.
A sikeres férfit egyedül, minden orvosi segítségnyújtás nélkül érte a halál. Nápoly egyik terén összeesett, kórházba vitték, de nem volt nála sem pénz, sem személyi okmány, ezért a kórház elutasította, mint nincstelent. Mire orvosa előkerült, Schliemann megbénult, és már nem tudott beszélni. 1890. december 26-án halt meg, nem sokkal 69. születésnapja előtt. Nagy küzdelem árán Schliemann megvalósította álmát – vagyont, tartós hírnevet és egy rendkívüli asszony szerelmét nyerte el.

Forrás: Wikipédia